Hangulat

Hülye dolog innen arról írogatni, milyen is Magyarország hangulata, de valahogy mégis van az embernek képe róla. És nem jó.
A 2002-es választásokon valahogy a kettéosztottság ülte meg az országot, a jobboldalon valamiféle felfokozott lelkesültséggel. Akkor éppen New Yorkban voltam, de elképszető történeketet hallottam családtagokról, akik a politikán vesztek össze - ilyen se volt korábban. És elképesztő benyomásokat a választási hajráról.

Most nem ez van. Most valahogy a pártok menti különbségek lecsökkentek és bár népszavazásosdi van, már nem ugyanaz a hangulat a jobboldalon se. Valahogy a rendszer egész van kudarcban. Kevesen hiszik, hogy majd a másik oldal megoldja a problémákat. Olyan lemondó, "búvalbélelt" hangulat van sokfele.
Kobrától kaptam erre egy jó idézetet, igazából emiatt írtam az egész postot.

Csak Szindbád és a hozzá hasonlók tudták, hogy ez az ország szívében szomorú. Volt itt valami az emberek pillantásában, csendes filozofálgatásukban, magános hajlamaikban, sértődöttségükben, amit halandó külországi ember nem értett meg soha. A gáláns, hadaró és sugárzó értelmű francia, a jókedvű, bővérű és szertelen olasz, a faképű, lassú érzésű ánglius, kinek idegei olyan vontatottan mozogtak, mint a mozgóképszínházban a lassított felvételek, a sunyin kíváncsi és verejtékes buzgalomban érzékelő német, a vakarózva Istent kereső és megváltásról locsogó muszka, a lengyel, aki, szegény, hivatásosan búsult és rikkantgatott, mert hazájának az a sajátsága, hogy időnként elvész: egy sem értette meg a magyart. Volt itt valami, varázslat és fertőzés, idegbaj és áhítat, méltóság és nemesség, aminek bűvitalából elég volt néhány nemzedéken át kortyolni, s az idegenből idevándorolt ember fattya egy napon már ezzel a bánattal a szemében ébredt, s megtudta, hogy varázslat történt vele: ivott a titkos bánat nehéz vizéből, és magyar lett. Mi volt ez a bánat igazában? Mi adta Széchenyi kezébe a pisztolyt a döblingi tébolydában, s mifajta nyugtalanság egyengette oda élete útját? … Mi volt az értelme e vad és szomorú indulatnak, mellyel szép, egészséges és büszke emberek eldobtak, igaz ok nélkül, pályát és becsületet, otthont és kedvest, sa halálnak, a pusztító szenvedélynek, a balog és suta kalandnak hajítottak oda mindent, amiért élni érdemes? Miből volt több vagy kevesebb a magyar lélekben, mint idegen nációk embereinek lelkében, hol hibázták el a képletet, micsoda vegyítési hiba, örömnek és akaratnak, pusztulásvágynak és sértődöttségnek, önfeláldozásnak és egy ábrándhoz halálig hű konokságnak miféle keveréke volt a titok, melytől a magyar ilyen reménytelenül magyar volt, melytől magyarrá lett mindenki, akinek szívét egyszer átjárta egy Balaton-parti éjszakán a holdfény, a bor, a rózsák illata és a hegedűszó, hogy aztán soha többé ne találja meg egészen lelke nyugalmát? … Mifajta varázslat volt ez, melynek bűvöletében a sváb fegyvert fogott, és elment harcolni Kossuth csapatában Komárom alá az osztrák ellen, zsidó gabonavigécek zergetollat tűztek kalapjuk mellé, papramorgót reggeliztek, ő-zve beszéltek, hegyeset köptek, pofozkodtak és hajnalban részegen sírtak a szegedi resti asztala mellett, mintha őseik is Álmosy ősapjával, a nyírségi vezérrel érkeztek volna egy ezredév előtti hajnalon Vereckére. Miért siratták és temették az írók ezt a nemzetet minden időben, s minden vajákos és baljós prófécia felett milyen titkos erővel élt és hallgatott át ezer évet a nemzet, oly komoran, ahogy csak a hortobágyi pásztor és az állat tud hallgatni a végzettel szemközt, melyet túl kell élni kérdés és felelet nélkül, mert a nemzetnek dolga van a Tisza és a Duna között? Ki értette ezt a szemérmet, mely hallgatott egyfajta szomorúságra, néha felrobbant, mintha minden magyar ekrazittal zsebében élné az életét, néha csak füstölgött, mint a dobra került kastély egyetlen kéménye, de égett és parázslott minden igaz magyar lelkében, fojtott lánggal, mint a bányatűz? Ki értette ezt a bánatot, férfiak és nők szemérmes, elvonult életét, csendes szertartásaikat, cseresznyefa bútorokkal, foszladozó családi képekkel, hímzett emlékjelekkel, pipatóriummal és régies könyvszekrényekkel megrakott lakásaikat, e hosszú és sötét előszobából nyíló, naftalin, alma, széna, befőtt, szitált dohány illatával sűrűn megtömött szobákat, ahol a függöny, a csillár, az almáriom, az ősök üvegszemű, hideg áhítattal bámészkodó arcképe, minden őrizte egyfajta megrettent áhítatban ezt a szomorúságot; mintha a világ veszélyes lenne, s a magyar nem is élhetne elég csendesen, figyelmesen, zaj nélkül és óvatosan, ha meg akarja őrizni élete formáit és lelke sajátságait!

(Márai Sándor: Színbád hazamegy)

Stockholm

Jó régen nem írtam ebbe a blogba. Azóta már nemcsak tető van a házunkon, hanem ajtó, ablak, nyílászárók is. Ki is van glettelve, már csak burkolni kell, meg a közművekkel ellenni. Azonban közbejött egy 9 hónapos stockholmi kiküldetés, így hát most itt vagyunk Eszterrel a kies Solnában, ami régen nagy, önálló város volt, ma Stockholm egyik kerülete. Gondoltam megosztom veletek a svédekről szerzett benyomásaimat

A svédek rendkívüli társadalomban élnek. Nem csak az intézményeik nagyon demokratikusak, hanem az emberek felfogása is - s mint tudjuk ezt a legnehezebb megváltoztatni. Erdélyi magyar ismerősünk, akivel egy kempingben futottunk össze Åre-ban (ejtsd: óre), a nagy svéd síparadicsomban, például elmesélte, hogy a gyárban, ahol dolgozik a főnök úgy jön le és beszél vele, mint egyenrangúval. Nem különb ember ő, csak épp más munkát végez. Ezt én is érzem a munkahelyemen - Magyarországon is kicsit sikerül ezt megvalósítani a cégnél. Svéd nyelv magázó formája a 70-es évek végén pár év alatt ment ki a divatból minden felső sugallatra pusztán a társadalom akaratából.

A magázás mostantól csupán a király és a királyi család fele szokásos. (A svédtanárom szerint ezen kívül még Stockholm Östermalm kerületében: ott csak a rangban lejjebb levőket, takarítót, bejárónőt és a szomszéd köjkét tegezik, az egyenrangúak magázódnak.) A királyi család egyébként nagy megbecsülésnek örvendnek és a svédek igen ragaszkodnak hozzájuk. Ugyanakkor az 1974-es alkotmányreform keretében minden állami funkciótól megszabadították őket (még a parlamentet sem a király össze). Ez más, mint angliában, ahol a királynő, ha akarná feloszlathatná a parlamentet. Csak éppen az a kimondatlan közmegegyezés, hogy nem teszi. A svéd királytól elvették a vagyonát is. A család saját nevén mindösszesen két nyaraló van, az egyiket a gyerekeiknek vették a másikat valami nagybácsitól kapták. Ezekről úgy érezte a svéd parlament, hogy nem a svéd nép munkája eredményeképp kerültek Őfelsége tulajdonába, így ezeket meghagyták nekik.
Érekesség, hogy a svéd alkotmányt a parlament módosíthatja egyszerű szótöbbséggel, de ezt kétszer kell megtenni két egymásutáni parlamenti ciklusban. Egészen 1973-ig minden törvény szövege így kezdődött: "Mi, a svédek, gótok és wendek királya úgy határozunk, hogy ..." Nos, ezt a formulát mára eltörölték. A király ma pusztán a "svédek királya", szimbólum, utazó nagykövet (a jobb fajtából ehem). S mikor a király egyszer halkan bírálta a norvégokat a túlhalászás miatt (ami miatt majdnem kipusztultak az Északi-tengerből a heringek, és ami ekkor Svédország hivatalos álláspontja is volt ekkor), a miniszterelnök berendelte a királyt és kérte, hogy a továbbiakban tartózkodjon az államügyekbe való beavatkozástól.

Ennek a fajta emberi egyenjogúságnak és jogoknak múltja is van. Ősi svéd törvény mondja ki például, hogy Svédországban bárki földjére be lehet lépni, ott egy éjszakát el lehet tölteni (sátorozva például). Saját fogyasztásra lehet gyűjteni a természetben növő bogyókból és hullott fából a tűzhöz, ha a házból nem látni oda ahol kis táborra és az ott lakókat nem zavarják. Itt emiatt nem lehet a magánerdőt úgy lezárni, mint az USÁ-ban, ahol a magántulajdon különösen szent. Emiatt vagy nem emiatt, de kerítések se nagyon vannak a családi házak körül. Vadkempingezni fenséges itt: saját tavad lehet, ahol senki nem zavar. Erre és az ehhez hasonló szabályokra a közösségszerető svédek nagyon büszkék. Svédországban volt először ombudsmann, 1809-ben, mikor is a parlament szükségét érezte egy, a királytól független hivatal felállításának, ami a törvényesség felett őrködik.

Svédország élenjár a női egyenjogúságban is. A gyerekek születésekor kivehető szabadságot az apa, az anya bármilyen felosztásban kiveheti, sőt a svéd állam bátorítja, hogy az apák is vegyenek ebben részt - meg is teszik. Női miniszterek sora, rengeteg női képviselő, női felsővezetők egyenlő fizetések, stb. Még a gyalogátkelőhely tábláját is nőivé akarják alakítani egyesek. (Ezzel egyetértek: az új jobban néz ki...) Az új ultrafeminista párt az F! már nem is népszerű annyira: szinte minden adott. 1980-ig Carl Philip koronaherceg volt a trónörökös, akkor azonban megváltoztatták az 1810-től érvényes öröklési törvényt, így már nők is örökölhetik a trónt. Szegény Carl Philip így elveszítette a trónt nővére Viktória hercegnő javára. Még szerencse, hogy ebben a korszakban a korona csupán plüss kivitelben érdekelte.

Egyébként a svédek nagyon közösségi emberek. A svéd cégvezetés (és az egész társadalom) a konszenzusra épül. Itt egyéni döntések ritkán születnek. A megbeszélés a dolog kulcsa. A konszenzus persze kiterjed normákra is, amikben mindenki egyetért. Itt senki se épít olyan házat, ami radikálisan más mint a többieké: az nem lenne "normális". (Emiatt nincs lila faház se, csak az a hagyományos piros, meg sárga.)

A svédek társadalomban még ma is nagy éték a visszafogottság és szerénység. Kimondatalnul is sokan ma is érvényesnek tartják (magukra) Jante törvényét. Ezt a törvényt, Aksel Sandemose norvég író alkotta meg 1933-as könyvében és úgy lehet összefoglalni: Ne hidd, hogy különleges vagy, vagy jobb minálunk. Amerikával ellentétben itt az ember saját eredményeit nem illik fennhangon reklámozni, hanem mindenki bízik abban, hogy a többiek e nélkül is felismerik azokat (és tényleg). Ha konfliktus van, mindenki tesz egy lépést visszafelé és innen, békésebben folytatódik az alkudozás. Az emberek olyan nyugodtak. (Márha a bürokráciával nem kell szembeszállni, az még őket is kihozhatja a sodrukból.) A svéd táj is ilyen: nincsenek nagy hegyek, kiugró szépségek, csak egyszerű fenyőerdők tavakkal. Tisztaság, tér és csend.

(folyt köv.)
Addig is egy kis néznivaló nyaralásunkról ebben az országban.

Egy nagy tüzet kell rakni...

Mostanában egyre kevesebbet cserkészkedem. Valószínűleg ez volt az utolsó év (talán egy jó darabig), amikor teljes egészében lenn voltam egy táborban. Sajnos már most sem volt időm úgy készülni, ahogy kellett volna: meg kell éreznem az idők szeleit, ami nem fér bele, az nem fér bele.

Sokszor elnézegettem a régi cserkész-öregeket. 40 év kihagyás után, öregen, de mégis olyan hihetetlen erővel és lelkesedéssel veselkedtek neki a cserkészetnek 89-ben, ami mindenképpen lenyűgöző. A mai fiatalok inkább az öregekkel való együttdolgozás nehézségét látják (ami mind meg is van), igaz jobbára olyan öregeknél, akik maguk nem voltak cserkészek 89 előtt, vagy ha cserkészek voltak is, vezetők nem. Mi azonban láttuk az igazi öregeket, csillogó szemükkel megpróbálni a lehetetlent: nagypapakorban idősebb barátjává lenni gyerekeknek és egy letűnt kor tartását átadni. Mindezt elpusztíthatatlan energiával és olyan élményekkel, amik még így, a kor fátylán át is hatottak.

Érzem mi miatt lehetett bennük ez az erő. Cserkészkedni - leírhatatlan élmény. Ülni a tűz mellett, megvalósítani a nagyvilágot kicsitben a tábor keretein belül. Barátkozni, tenni, szervezni, szabadnak lenni és építkezni - nagyszerű dolog. Mások is csinálnak sok hasonló jó dolgot és persze más közösségekben is igaziak a barátságok. Itt azonban tudatosan és szisztematikusan olyat tesz az ember, ami nagyon hasznos, amire mindenhol, mindenki előtt büszke lehet, ami építi a környezetét és emiatt magát is. Itt midnen a helyén van, nincsenek negatív felhangok, ez pont az amit tenni kell.

A nehézségek lassan széppé lágyulnak, a sok eső, a rettenetes "szívások" a felszereléssel, a nehéz gyerekekkel, azzal, aki hosszában kettévágta a hüvelykujját (az én "kölcsönvett" késemmel ráadásul!), a kritikus helyzetek a táborba belopakodó suhancokkal, a bebukott programok, lassan-lassan mind kellemes emlékekké válnak. Ha néha-néha találkozom egy-egy cserkészemmel, látom mivé lettek: a legnagyobb ez. S ha még néha-néha kijutok az éjszakai erdőbe, újra érzek mindent: látom magam lámpával kirándulni a patakmederben, a holdfénynél nézni a térképet, a szétterülő köd burkában rakott kis tűz mellett melegedni, kinn a mezőn átvonulni a szarvasokat. Ilyenek voltunk - vadak és jók, nem is: bátrak és jók pátosz és nagyzolás nélkül. S persze gyengék és buták is, kicsik és gőgösek is, de mégis bátrak, mégis jók.

És most abbahagyom. Mert felnőttem, családom van és gyerekeim lesznek. Nagy boldogság ez, de mégis. Jálics Ferenc mondta egy interjúban, hogy az ember életében az ürességgel, a fogyó lehetőségekkel, a meghozott döntésekkel kizárt életutak végleges elvesztésével való megbarátkozás a legnehezebb. Lehet, hogy el kell búcsúzni, de legalább szépen tegye az ember, legalább becsületére vált, amit otthagy.

Persze, folytatja az ember, de már inkább csak a falak között a pályázatok, szabályzatok és irodai munka szükséges pályáján. Kell ez a munka, hogy maradjon, hogy éljen, hogy mások is megtapasztalhassák, azt, amit én. És néha-néha talán még megmerítkezhet az ember az erdőben és mások táboraiban. De ez már nem ugyanaz. Én már nem leszek ugyanaz. Nem szabad erről többet írni, bár még jönne belőlem - ahogy jött az öregekből is.

Talán még az első cserkészkerület nagytáborának indulója. Amatőr felvétel, remélem nem zavaró. Ilyen ez. Aki meg tudja, miből van ez az idézet, az örömködjön velem:

Mosolyogj, tartsd a hátad!
Ne add fel, ez a vágyad!
Aludni, ráérsz másnap,
Trallalalalala la la la

Építkezés

Sajnos mostanában nem sok időm van írni. Nagyon elfoglal az építkezés. Mondhatni minden percem. Nem hittem volna... sok a tanulság, majd ha vége van leírom. Most mindössze pár képet tennék fel, ha valakit érdekel. Mai helyzet szerint megy fel rá a tető!!!

Nászút

Na, ez egy másik dolog, amit nehéz egy nyilvános blogban jól megörökíteni. Mondjuk úgy a turisztikai élményekre szorítkozom, jó?

Esküvő után még olyan sok rohangásznivaló volt, hogy csak 4 nappal utána és csak délután 4-kor sikerült elindulnunk a kies Calabria tartományba, mely az olasz csizma lábfeje. Első nap csak a Wörthersee-ig jutottunk, ahol egy motelben aludtunk, igazi nászutas élmény: reggel kilátás a tóra. Még ingyen üdvözlő italt is adtak, de valahogy e nélkül is kibírtuk. Maradt a tecsoban vásárolt hűtőláda-tartalom. Igazi, amerikai utunkat idéző reggeli volt, még Philadelphia kenhető sajtunk is volt (ami ott legalább akkora márka, mint itt a Mackó sajt, csak kicsit vageszabb a marketingje).

Aztán jöttek az olasz autópályákon való szemmel látható ok nélküli dugók, amik valahogy maguktól levonulnak. (Ennek még utána kellene nézni. Még Tom Cruise a MI-III-ban is ezzel foglalkozik, hogy lehet, hogy nekem nincsenek kész magyarázataim erre a jelenségre, mikor pedig forgalomelméletből több tárgyat is hallgattam a doktori képzés alatt - nem értem.) Nápoly alá jutottunk, de ott valahogy az autópálya nincs kész. Sok helyen csak egy 2x1 sávos út. Igaz ingyen van, nem úgy mint északon, viszont ott kész van. Na, ezen az úton vezeni éjjel, kissé fáradtan nem jó, így egy találomra letértünk és egyből egy agroturismo helybe botlottunk egy nemzeti parkban. A reggeli, amit adtak, valóban fennséges volt, illően az agroturismo jelzőhöz.

És aztán megérkeztünk Mariana di Zambrone helységbe és kis kavar után a szállást is átvettük. Egy bungallót béreltünk (vagy bungalót? ilyenkor lenne jó bölcsésznek lenni), volt benne fürdőszoba is, meg konyha is. (Mi a lépcsőfeljárónál laktunk az elemeleten.) Itt egy link Google Earth tulajdonosoknak. Szomszédaink csehek voltak, konkrétan az épület 5 helységéből 3-ban csehek laktak. Ezek ott a helyszínen találkoztak és minden este snapszot ittak (olcsó whiskey, kicsivel a tecso gazdaságos tengerész ital alatt), amit nagy sajnálatunkra néha nekünk is meg kellett kóstolni. Miután látták, hogy nem bírjuk az italt (!), kólával higítva ajánlották - de egyikőnk sem mondható kifejezett Pepsi Diet rajongónak, szóval a helyzet inkább romlott. Viszont a nálunk maradt Pick szárazkolbásznak örültek és kezünkbe is nyomtak 2 cseh sört (vszleg tényleg jó), amik még mindig a hűtőmben dekkolnak. Kéri valaki?

A tenger. A tenger, az itt nagyon kék. Nagyon átlátszó. És nagyon jó!!!!

A környéken egyébként meglehetősen kevés a túrista, azok is olaszok leginkább. Nagyon kedvesek a helyiek, egyáltalán nincsen az embernek maffia-érzése sem. Vezetni se vezetnek őrülten, pl. egy pesti taxis ezerszer rosszabb. Olyan lazán vezetnek. A villantás és a duda egyszerű kommunikációs jelzés: Vigyázz, jövök. Udvariaskodás nincs, de erőszakoskodás sem. A kanyarokat levágják, de miért is ne? Viszont rendre bekapcsolva felejtik a bal indexet (előzés után is), vicces valaki mellett negyedórát autózni, aki folyamatosan indexel.

Mi is nekivágtunk a környék felderítésének. Első célpontunk Tropea. Ez kicsit délre van tőlünk a tengerparton. Tropea a "Mediterrán gyöngyszeme" és valóban. Csodálatos, a parti sziklával egybeépített városkép, belül nagy és igazán történelmi belváros ötszázéves templomokkal. Olyan, mintha egyben folyamatosan azóta építenék. nagyon beleszerettünk, többször is ellátogattunk ide.


Innen néztük végik a foci VB döntőjét is és együtt őrjöngtünk az olaszokkal a győzelem felett. Maga az őrjöngés órákig tartott és teljesen békés volt. Sok autódudálást, négyzetméteres olasz zászlót és "Italia! Italia!" kiabálást tartalmazott. Az autók körbe-körbe haladtak a kisváros amúgy sem szellős útjain, mindenki ordított, a motorosok hajmeresztő cikázása most zászlólobogással és "Italia! Italia!" ordítással egészült ki. Hajnali kettőkor még minden szembejövő autó ránkdudált az autóúton hazafelé, mi meg a hely szellemétől teljesen átitatódva visszadudáltunk. Magyarországon csak fidesz tüntetésen látni ennyi nemzetiszínű zászlót egyszerre.

Átutaztunk a tartomány keleti partjára is. Kis csalódást keltett bennünk, mert ott nem ilyen sziklás a partvidék és a lapos területen nem őrződött meg annyira a történelmi hangulat. Sok az ipari település és az olcsó kemping. Stilo és Gerace városa azonban (lévén kicsit beljebb fekszenek) nagyon szép volt. Átautóztunk Szicíliába is, ami ugyanolyan szép, csak kicsit több a túrista. Ezen a képen Eszter a taorminai görög-római színház romjai között látható (ha Pécsett járunk, újra megnézzük majd a híres Csontváry képet).

De összességében nagyon szép minden olasz kisváros. Útközben hazafele beugrottunk találomra egybe, mikor aludni akartunk. Nos, az még elragadóbb volt, mint amiket délen láttunk, pedig már Umbria tartományban volt Rómától északra. El is határoztuk, hogy mi még ide visszajövünk. Valamikor az életben.

Esküvő

Sokan mondták és írták már, hogy esküvőjük életük legszebb napja volt (Gorál postja különösen szép erről), én mégis mindezt nehezen tudtam elképzelni saját esküvőm előtt.

De mégis nagyon nagy és szép nap volt, talán tényleg nagyobb és szebb minden más napnál. Nem nagyon lehet róla írni, pedig valahogy úgy szeretném elmondani. Zsiráf mondogatta mindig: "Házasodni jó." Nos, tényleg jó, nagyon jó. Sokat készül az ember erre a napra szervezésben és lélekben is, de nem is ez, hanem a felsejlő nagy kaland teszi hallatlan izgalmassá. A szertartás, ahol fullasztó a meleg, de én nem érzem. A veretes szavak, Nagyasszonyunk a Boldogságos Szűz Mária és Istennek minden szentjei, beleborzong az ember, micsoda mélység. Izgulok is, meg nyugodt is vagyok: tudom, mit csinálok. Köszönet a szülőknek, majdnem elsírom magam, apám is, megrendítően igaz pillanat, el se mondható. Aztán a mise végén, ennyi barátom csak a temetésemre fog összejönni és hiszitek vagy sem, de a közel egyórás gratulációk alatt sem fogytam ki az örömből, ha kétszer ennyien lettetek volna, se fáradtam volna el és számomra is soha meg nem tapasztalt módon az első gratulálónak pontosan ugyanannyira örültem mint az utolsónak.

Aztán egycsaládi ebéd, ahol kissé nyugodtabb lesz a légkör. Van idő beszélgetni, csak nézni, a Dunát, ahogy folyik, leülni. Enni alig tudunk, annyira fel vagyunk pörögve. Örülni, hogy mindenki itt van, mosolyog és jól érzi magát. Aztán a buli, vágjuk a tortát, anyáknak, apáknak először, majd mindenkinek, aki odajut. Kis csúszás, de végre táncolunk, jó sokat, közben hálálkodunk az ajándékokért, tényleg nagyon nagy dolog ez, és higgyjétek el, ha semmit se hoztok, akkor is ugyanúgy örülünk nektek. Búcsúzkodnak sokan, mégegyszer, minenkivel van 30 másodperc, milyen kár, mindenkivel órákat kellene beszélgetni, de sajnos ez a nap is csak 24 óra, micsoda mulasztás, micsoda kihagyott lehetőségek. A végén pakolunk, a kemény maggal, esszük a sütit, mindenki lemondott már az alvással. Mennyien segítettek, maradtak, dolgoztak nekünk, még tudni se kellett róla, a legszebb ajándék. 200 lufi kidurrantása, út haza ötre meg is érkezünk.

Állunk a káosz közepén, ő meg én. Lassan leül. Egyesével, kiszedegetem a hajából a csattokat, kisöpröm belőle a tincsek közé furakodott rizsszemeket. A földre esnek, de nem baj. Állok a feleségemmel az oldalamon, még egyikőnk se tudja felfogni, mi is történt, csak oda vagyunk meg tele. Micsoda nap, micsoda ünnep! Az Isten is néz ránk!

Feleségem, Turányiné Nádasy Eszter

Megvolt a nagy nap, most már visszavonhatatlanul házasember lettem. Most nászúton vagyok, majd ha hazajöttem, részletesen beszámolok az esküvőről... Addig legyetek kis türelemmel...

Menyasszonyom, Turányiné Nádasy Eszter

Megvolt a polgári esküvő, ez dokumentálásra szorul kétségtelen. Nyilván a legegyszerűbb opciót választottuk: kisterem, semmi külsőség. Az anyakönyvvezető aranyos volt, jól kezelte azt a helyzetet, hogy előttünk ennek az intézménynek nem sok tekintélye van, már ami a kapcsolatunk, boldogságunk és közös életünk illeti. Őt egyébként valami Nyolcas Csabánénak vagy hasonlónak hívták, mikor bemutatkozott egy pillanatra azt hittem az egész hivatal nevében teszi, dehát micsoda butaság ez, Szentendrén nincs nyolc anyakönyvi hivatal. Mondott is kis beszédet, bele is foglalta, hogy a szerelem elmúlik. A beszéd és a ceremónia érdekes eleme volt a kicsit hangosan felejtett háttérzene, ami a a szónoklattól is egyfajta emelt hangot követelt. Összességében mégis izgalmas volt és csak azután vicces.

Az esküvő után kétórás sütizés következett Boldival és Karesszal, akik voltak kedvesek elkísértek minket közös utunk ezen szakaszán (muhaha).